Mackó Mónika előadóművész honlapja

Juhász Gyula: Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

***

Greg Schreiner : Ne állj meg sírva

Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,
Ne hidd, hogy alszom, hisz ott sem vagyok.
A halkan fúvó szellőben találsz meg,
És a hóban, mely gyémántként ragyog.
Vagyok a napfény érett búzatáblán
Őszi eső, mely gyengéden alászáll.
Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,
Hogy madárraj száll arra szárny suhogva,
Ha szíved csendes éjben engem érez,
Én sugárzom rád, csillagként ragyogva.

Ne állj hát sírva nyughelyem előtt!
Emlékezz rám!

És a halál nem vesz rajtam erőt!

***

Várnai Zseni: MAMA

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, Ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó, szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg Őérettük éltem,
Ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd Ők vétkeznek ellenem!

***

Várnai Zseni : Jó lenne hinnem…

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
A hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.

***

Áprily Lajos: Útravaló

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár utamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigorúan…

***

Nagy László: A völgyet nézni…

A völgyet nézni állj meg a hegytetőn

Az életet tanuld a temetőn

Figyelj rám, ki nem mozdítok ajkat

Már jól beszél, ki mindörökre hallgat

Most hallgatok, de egykor zengve zengtem

A föld, a víz, a lég-hallottak engem

Nem néma-már ha nem szól-a harang

S nem törli el a csend, hogy volt a hang.

Ha van füled, halld hangtalan beszédem

Mindegy mi voltam, voltam az, ami.

Egy hang voltam a világ énekében

És kár lett volna el nem hangzani.

***

Ismeretlen:

Ha sétálhatnék Veled, Apa

Ha egy ajándék percünk lenne

Érezhetném lépteid ritmusát

S a lelkem megnyugodna benne.

Oly apró örömeid voltak

Nekem jelentéktelennek tűntek

Mégis, ma mindennapjaimban

Gondjaim ezekkel szűnnek.

Oly keveset beszéltünk

Szívünkről semmit talán

Ha sétálhatnék Veled, Apa

Őszintén elmondanám

Hogy sosem értettem haragodat

Kínodat, fájdalmadat

De hiába voltál érthetetlen

Csak erősíted tudatomat.

***

Robinson Jeffers: Felirat egy sírkőre

Nem haltam meg, csak embertelen vagyok:

azazhogy

levetettem nevetséges gőgjeimet és gyarlóságaimat,

de nem ahogy az ember

vetkezik ágyba mászni, de mint az atléta

versenyre vetkezik.

A kényes idegnyaláb tette, hogy a rossznak és jónak

nevezett

elképzelések

mérőkészüléke lettem, attól húzódtam görcsbe, attól

tágultam örömben;

ez a gondosan fölszerelt elektroszkóp

eltűnt, igaz

( én ugyan nem nélkülözöm, és ha hiányzik a

világegyetemnek,

milyen könnyű a pótlás!)

de minden egyéb megnőtt, kitágult és kiszabadult.

A szépséget csodáltam,

míg emberi voltam, de most a szépség része vagyok.

Bolygok a levegőben,

többnyire mint gáz és víz, és hömpölygök az óceánban,

téged és Ázsiát

érintlek ugyanegy pillanatban; a napkeltében ott a kezem,

meg e fűszál parazsában.

A könnyű hulladék hamut a földre hagytam

szerelmi zálogul.

***

Remenyik Sándor: Mondom néktek

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, amit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől – mi mindig búcsúzunk.

***

Remenyik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra – holnap.
Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
És ha aztán sem – talán egy év múlva.
S ha még akkor sem – hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
“Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!

***

Szádeczky-Kardoss György: Nincs időd

Szoktál e néha meg-megállni

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű szép világot,

A dús erdőt, a zúgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd.

Szoktál e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni kinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt.

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad, csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni.

de már látod a temetőt….

sajnos már nincs több időd….

***

Túróczy Zoltán: Tanács

Ma még tiéd körülötted minden.
Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs,
Mert jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz többé tiéd semmi sem.
Tollad, virágos párnád másra vár …
Mit maga köré épített egy élet,
Nem több, mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
Testvéredhez , ki szenved, szomorú.
Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája,
S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

Haj olj hát hozzá, amíg beszélhetsz,
Harmat ként hulljon szerető szavad:
Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad,
És soha többé nem fakad.

Ma kezed még erős, a lábad fürge,
Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget.
Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet.
Oh, most segíts, ha teheted.

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,
Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy kora nyár,
Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,
Azt nem teszed meg soha többé már.

De ma még tiéd körülötted minden.
És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs.
Hisz jön egy nap, talán nemsokára,
S kihull kezedből minden földi kincs.

Csak az lesz tiéd, amit odaadtál,
Csak az, mi minden kincsnél többet ér.
A tett, a szó, mit szeretetből adtál,
Véled marad, s örökre elkísér.

***

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
(vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, )és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon – egyszer.

***

Choli Daróczi József: Fáj

Férfiként halálraítélt.

Megfogni neszeit az éjszakában

Zuhanni, zuhanni, mint a kő!

Arcom csontján a rés:

Hiányod miatt tátong!

Szememet Feléd fordítom,

Lepergett húsomból kikelt

szirmokat szórok nyomodba

Mert most tudom

Most már tudom

Hogy múltamba belevesztél.

Befagy a szám,

Megpüffedt ajkaim között

holdarcod ívét hordom.

Magamba beépítelek.

Sírgödör szélébe kapaszkodó

Fű hajad selyme fáj.

***

Teller Ede: Így

Keresni, várni, semmit sem akarni

Szeretni, vágyni, egyedül maradni

Nézni a világot becsukott szemekkel

Látni azt, amit nem látott még ember

Gyönyörködni titkos, mély harmóniákban

Emlékezni arra, mit sohasem láttam,

Szeretni, imádni a szent tisztaságot

A szelet, a havat, a szellőt, az álmot…

Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,

Nem a túlvilági örökbölcsességért,

Tudni hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,

Félni, hogy talán még igazság sincsen.

Tudni hogy az ész rövid, az akarat gyenge

Hogy rá vagyunk bízva a vak véletlenre

És makacs reménnyel mégis-mégis HINNI!

Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi!

És örülni tudni a Nagy Megnyugvásnak

A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

***

És van még számtalan vers a tarsolyomban…….

3 hozzászólás “Versek” bejegyzésre