Gondolatok a halálról
Mottó:
Fosszuk meg a halált különösségétől, találkozzunk vele gyakorta, szoktassuk magunkat hozzá,semmire se gondoljunk gyakrabban, mint a halálra. Nem tudhatjuk, hol vár ránk a halál, tehát számítsunk rá mindenütt. Ha a halált gyakoroljuk, a szabadságot gyakoroljuk. Aki megtanulta, hogyan kell meghalni, az megtanulta, hogy hogyan ne legyen rabszolga többé. (Montaigne)
**
Sírva jöttél a világra
S mindenki boldogan fogadott.
Élj úgy, hogy ha meghalsz,
Mindenki sírjon, de te légy boldog.
Indiai népi bölcsesség
Nemcsak azért tartozunk felelősséggel,
amit megteszünk, hanem azért is,
amit elmulasztunk megtenni.
(Paramhans Swami Maheshwarananda)
**
Lehetőségünk a felkészülésre
.
Az igazi bölcsek valósággal készülnek a halálra, s a halál
minden ember közt rájuk nézve a legkevésbé félelmetes.
Platón
“A legtöbb nyugati ember még csak gondolni sem hajlandó a halálra, el sem tudja képzelni, hogy a halál gondolatával együtt is lehet élni, hogy tudatosan és békésen lehet várni a napot, amelyen elérkezik “
Amikor eljön a halál közelsége (lehet ez egy családtagé, egy szeretett személyé, vagy esetleg sajátunk) egyszerűen nem merünk vele szembenézni, kibújnánk a bőrünkből. Legszívesebben megfutamodnánk. Nem is igazán tudunk mit kezdeni vele. Ami énünket veszteségként fenyegeti, az ellen küzdünk.
A “beérett” halál felkészülést kíván. “.. a halál olyan, mint egy tükör, amelyben az életünket látjuk. … akik úgy érzik, teljes és intenzív életet éltek, akik mögött az élet sűrű szövedéke áll, azokban nincs metafizikai szorongás.”
Ahhoz, hogy békében tudjuk vállalni a halált, tartalmas életet kell élnünk. “Az emberek úgy halnak meg, ahogy éltek, amilyenek önmaguk.”
A felkészülést kezdjük el minél előbb. Merjünk evvel a kérdéssel foglalkozni, de ez nem azt jelenti, hogy az élettől forduljunk el. Az egyensúly megtalálása itt is fontos.
A halál életünk nagy kérdése, rejtélye. Ma a “jó halálnak” a gyors, öntudatlan halált tartjuk. Így akarunk meghalni. (De a születésünk is legyen gyors, fájdalomtól mentes, s az sem baj, ha az édesanya öntudatlan.) A hosszú szenvedést keserves dolognak ítéljük meg. Nem akarunk másoknak terhére lenni.
Elisabeth Kübler-Ross 1965 őszén kezdte el a halálról és a haldoklásról szóló interdiszciplináris szemináriumát Chicagóban. A hallgatók különbözően fogadták ezt a témát. Hihetetlen volt számukra evvel a kérdéssel foglalkozni. Ijesztő volt, hogy vannak emberek, akik a halál kapujában tudnak bölcsek lenni, példát mutatni emberségből és szeretetből. Jung ezt írja: “bizonyos emberek túlnőnek egy problémán, amellyel mások teljesen kudarcot vallanak. … – kiderült a tudatosság szintjének emelkedése. Az illető látókörébe bekerült egy magasabb vagy messzebbre mutató érdek, s horizontjának ezzel a kibővülésével a megoldhatatlan probléma elvesztette sürgető szorítását. Nem oldódott meg önmagában logikusan, hanem elhalványult egy új és erősebb életirány hatására. Nem került be az elfojtás és a tudattalan szférájába, hanem csak más fényben tűnt föl, s így más is lett.”
Ezek az emberek megtalálták a lelki békéjüket, azt a “belenyugvást”, amiről a buddhisták is beszélnek. Sokáig nem is értettem, hogyan lehet belenyugvással fejlődni. A belenyugvás a mi szemszögünkből fejet hajtást jelent az adott probléma előtt. “Beadjuk a derekunkat” mondhatjuk. Itt pedig nem erről van szó. A belenyugvás itt a probléma meghaladását jelenti, túlnőni rajta, és közben megtalálni a belső békét is. Jung ezt nagyon jól közelítette meg számomra. Olvasmányaim alapján döbbentem meg, “hogy a legnagyobb és legfontosabb életproblémák alapjában véve mind megoldhatatlanok. … Megoldani soha nem lehet őket, csak túlnőni rajtuk.”
Ilyenkor pedig az életünkre visszapillantva már meg tudjuk mosolyogni magunkat, túlnőttünk a problémán. Ez is az “öregkor” bölcsessége.
.
“Ám csak akkor lesz képes a dolgokon változtatni, ha elkezdi előre elképzelni saját halálát. Ezt nem lehet tömegméretekben csinálni. … Minden embernek egyedül kell elvégeznie ezt.” Az életben a nagy dolgokat egyedül kell megélnünk. Egy betegséget, a szenvedést, vagy csak egy vizsgát. Ilyenkor magunkra maradunk, saját félelmeinkkel, kétségeinkkel, és a bölcs vezetőnkkel. Kérdés, melyikük hangja számunkra az erősebb? Sokat kell tanulnunk ezen a téren is.
Feladataink közé tartozik az is, hogy kialakítsuk a mai ember halál-kultúráját. Ehhez a legfontosabb a szeretet érzése. “Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” parancsolja a biblia Máté evangéliumában (22, 40). Mit is jelent ez? Önmagam szeretete az első parancs! Csak az tud mást őszintén, felemelően, tisztán, érdek nélkül szeretni, aki önmagát szereti. Ez nagyon nehéz kérdés. Gyermekeinket is feltételekkel szeretjük. Beléjük tápláljuk az elégedetlenség érzését. Hiszen mi sem szeretjük őket olyannak, amilyenek. “Ha szeretem a másik személyt, akkor egynek érzem magamat vele, de zzal, aki ő, és nem azzal, akinek lennie kellene, hogy használni tudjam.”
A szeretet felemel, de ehhez az első lépcsőfok önmagam szeretete. Felemelő érzés megtalálni belső szeretetemet, ezzel önmagam emelem fel, és válok “Istenhez hasonlóvá”. Ezután pedig le tudok hajolni, segíteni másokat is abban, hogy felemelkedjenek. Lehetek bot, amelyre támaszkodni lehet, harmadik láb, amely segít “átbicegni” az úton. Esetleg gyertya, melynek fényénél könnyebb meglátni az ösvényt. De “csupán” iránytű tudok lenni, mutatni tudom az utat, de az úton mindenkinek önmagának kell végigmennie. A térkép és az útikalauz olvasása nem helyettesíti az utazást.
Akik megjárták a “túlvilágot” “tisztelettel viseltetnek a tudás iránt. A fénylény azt mondta nekik, hogy a tanulásnak nincs vége a halállal;s hogy a tudás olyasvalami, amit magukkal vihetnek.” . Talán, már ezért érdemes tanulnunk, tapasztalatokat gyűjtenünk, hiszen van rá reményünk, hogy ezeket a halál sem veszi el tőlünk.
Akik átélték ezeket az élményeket megtaláltak valami belső erőt és hitet. Igényük lett arra, hogy a vallásokat tanulmányozzák, kialakítsák saját hitüket. Ezek a könyvek, történetek útmutatót, segítséget jelenthetnek azoknak, akik vállalják, vagy akiket az élet rákényszerít a halállal való szembesülésre.
Morrie-vel, az öreg professzorral, amikor közölték betegségét, amelynek gyógymódját a jelenlegi orvostudomány nem tudja, igen megrázta a hír. Tisztában volt vele, hogy lassú leépülés lesz az élete befejezése. Gondolatait, bölcsességeit megosztotta barátaival, tanította őket utolsó perceivel is. Megkérdezték tőle “ha valaki meglegyintené egy varázspálcával és visszaadná az egészségét, vajon ugyanaz az ember lenne akkor is, amilyen korábban volt?
Morrie megrázta a fejét.
Nincs visszaút, semmiképpen sem. Én közben egészen másvalaki lettem. Megváltoztak a nézeteim, a világfelfogásom. Másként értékelem a testemet, amelyet valaha alig becsültem. Más elvek alapján igyekszem már megbirkózni a nagy kérdésekkel, a végső kérdésekkel, azokkal, amelyek nem foszlanak a semmibe.
Mert, látod ez a lényeg. Ha egyszer felfedezzük az igazán fontos kérdéseket, többé nem vagyunk képesek hátat fordítani nekik.
És szerinted melyek az igazán fontos kérdések?
Az én véleményem szerint azok, amelyek a szeretethez, felelősségtudathoz, a spiritualitáshoz, a tudatossághoz kapcsolódnak. És ha visszakapnám az egészségemet, továbbra is csak ezekkel foglalkoznék. Ezt kellett volna tennem egész életemben.” Bátran tanulhatunk tőle.
.
Steinmüller Csilla Magdolna TUDATOS SZEMBENÉZÉS A HALÁLLAL
olvasnivaló ebben a témában:
!– AddThis Button BEGIN –>